„Bonasera, Bonasera ... mondd meg, milyen okot szolgáltattam, hogy ennyire nem tisztelsz engem?”
Péter, Péter … Jobb vagy Te ennél.

A bennünket nem ismerőknek áruljuk el, hogy ismerjük egymást. Volt közös meccsnézési múltunk, ahol sportbaráti- és kölcsönös tisztelettel néztük, rajongott csapataink mérkőzését, a szünetekben pedig, közösen „toltuk a blázt”, az egység előtt.

Ismerősök vagyunk (mostantól talán érhető, de ez múlt idő lesz) a közösségi oldalon, a fiad vívó-sikereire úgy nyomom a lájkokat, ahogy a 16 éves -amúgy egész pofis- kamaszlányoméra sem teszem.

Hol ért sérelem?
A héten volt egy átlagmeccs, ahol kétgólos hátrányból, sikerült nyerni ellenetek. Ezt, -szíved joga- a szerencse számlájára írtad.

Erre egy képi hasonlattal, azt reagáltam, hogy inkább vagyok a szerencse fia és kegyeltje, semmint hogy a vesztes (értsd: szopó) oldalon kullogjak el, a csatamezőről.
(Az előbbiért adják a kétpontokat … ) Nem hergeltem, nem kárörvendtem, nem aggattam rátok, azt a „bizonyost.” Abszolúte, semleges megjegyzés volt, a saját (!) érzéseimről.

A tegnapi, -amúgy csúnya zakónk után-, pedig tovább pörgeted ezt az álarc-dolgot?
Teljesen kultúr-üzemmódban reagáltam le. Tudod miért? Azért, mert a válaszban a mi történelmünk van kódolva, analógia egy bizonyos ember mondataira, két fül és két gyűrű kapcsolatáról.

Szóval, ezek után mi várható? Minden vereség után bejössz és lesz egy copy-paste? Ne már …

U.i.: Eredetileg, más tartalmat és más stílust preferáltam volna, de egy friss Vazquez bejegyzés átolt, az Erő jó oldalára.